Egy ismeretlen ŽFBH 441 Hadžiči és Tarčin között

Hosszú volt az út, mire a mai, Talgo nagysebességű vonatokig eljutottunk a Szarajevo-Čaplinja vonalon. Egyrészt, mi az autópályán kikerültük a fővárost, de régen persze ez a Bosznavasúton azt jelentette, hogy beutaztál Sarajevo Novo állomásig (a mai főpályaudvar), majd ott átszálltál a kisvonatra vagy Užice - Belgrád, vagy Čaplinja - Dubrovňik felé, elágazási lehetőséggel Nikšic, Trebinje felé. Aztán Ploče kikötőjéig megépült a vasútvonal normál nyomközű változata 1966-ig, így jelentősen megváltozott az utazás képe errefelé. 1969-re készült el a teljes villamosítás, miközben a 441-es villanymozdonyok már Rajlovacon álltak készenlétben a bevetésre. A Boszniai Szerb Köztársaságban fekvő Trebinje, a montenegrói Nikšic és a horvát Dubrovňik sosem kapott normál nyomközű vasúti összeköttetést. Eredetileg a kisvasút helyén, a hegyeken át gondolták, később a tengerpartra gondoltak helyezni egy dalmáciai összekötő vasutat, de egyik sem valósult meg. A motorizáció így megtette hatását, miközben a jugoszláv idők végéig a tehervonatok száma folyamatosan növekedett, addig a személyvonatoké, és főleg rajtuk az utasoké, csaknem nullára redukálódott, ami ma is, a napi két pár Sarajevo-Mostar-Čaplinja Talgo és a plusz egy Konjic-Szarajevo-Konjic személynél sem haladja meg a vonatonkénti harminc főt.

Lényegtelen, de a háttérben látható falu szaudi milliárdosoké, akik itt töltik a nyarat a hűs hegyek között.